Október 25-én jelent meg az Embertears "Red Chapter" című albuma (kritika ITT), a Faded Remembrance pedig december 6-án hozza ki új korongját. Mindkét banda a győri Albert Tamás nevéhez fűződik. Tamást alaposan kifaggattuk: szóba kerültek a kezdetek, zenei hatások, a blogolás, a dalszövegek és még sok minden más.
Szia, Tamás! Nem is tudom, hol kezdjem, menjünk talán vissza egészen odáig, amikor is megismerkedtél a zenével. Mikorra datálható ez és milyen emlékeid fűződnek hozzá?
Sziasztok, köszöntelek Téged, és mindenkit, aki olvassa az interjút. Kb. nyolc-tíz éves lehettem (ez a nyolcvanas évek második felében történt), amikor megjelentek az első komolyabb táskarádiók, amit mi kisgyerekek csodálattal figyeltünk. Az első zenék (persze kazettán), melyeket hallgattam, inkább a popzene világából származtak, anno, ha jól emlékszem, Depeche Mode-on át Sabrináig minden volt köztük! De akadt Dire Straits, Queen, és ha jól emlékszem, Mike Oldfield is vegyesen a kazettákon.
Aztán körülbelül tizenkettő lehettem, amikor hallottam egy metalbandáról (meg a rock-metal zenéről úgy általában), az Iron Maidenről, és van egy rokonom, aki dobolt egy zenekarban és a basszerosnak megvolt az addigi összes album. Nos, végül vettem négy vagy öt Sony HF 60-as üres kazettát és megkértem a rokonom, hogy a zenésztársa másoljon fel nekem a kazettákra Iron Maiden-albumokat. Még jól emlékszem a kérdésre: és mindegyikre Iron Maident másoljon? Azt válaszoltam: igen; nem volt kétségem, hisz azt sem tudtam, mit fogok kapni (haha)! Így lettem a boldog tulajdonosa, többek között a "The Number Of The Beast"-nek, a "Powerslave"-nek és a máig is legnagyobb kedvencemnek, a "Somewhere In Time"-nak, melyek szalagjai lassan elkoptak a magnóban.
Nagyon sokat hallgattam zenét gyerekkoromban. Még ma is emlékszem, hogy a másoláskor az A vagy B oldalra nem teljesen felfért számok hol értek véget, ha hallom az eredeti számot! Gyakorlatilag minden időm, ami nem iskolában vagy sporttal telt gyerekkoromban, olvasással és/vagy zenehallgatással töltöttem ki. Annyi könyvünk volt otthon, hogy rengeteget a padláson kellett tárolni tévésdobozokban, mert nem fértek el a házban, az volt az igazi kincsesbánya, ha az ember kutatni akart! Aztán véget ért az Iron Maiden-korszakom, majd berobbantak a '90-es évek, és eljött - véleményem szerint - a metal aranykora. Mi, tizenévesek pedig kivételes helyzetben voltunk, mert abban az időben nőttünk fel, amikor az újkori metal klasszikusainak nagy része datálható. Nehéz is felsorolni a kedvenceimet, de a kilencvenes évek elején a Metallica volt, amely a legnagyobb hatást keltette bennem ("…And Justice" album főleg), valamint a Rage Against The Machine debütáló albuma, Sepultura "Beneath The Remains" és a Nirvana. Később jött a Paradise Lost, Anathema (szigorúan a bandák első időszakai!), aztán később a Pantera és a kilencvenes évek közepétől a Moonspell, My Dying Bride és a Type O’ Negative. Az új évezredben, a Mastodon lett a nagy kedvenc, de ekkor fedeztem fel a Sear Blisst vagy a Kornt is. de képtelenség lenne minden együttest felsorolni, mert a metal és rock minden spektrumát hallgattam, hallgatom, de a felsoroltak a nagy kedvencek.
Hangszert mikor fogtál először a kezedbe és melyiket?
Ha a torok hangszer (haha), akkor kb. tizenhét éves koromban kezdtem el zenével foglalkozni, amikor a középiskolában megalapítottuk az első együttesünket. A sok zenész osztálytársam rám nézett a kollégiumban, majd közölték velem, mivel nekem van a legnagyobb szám, meg szerintük nem vagyok egy visszahúzódó típus (ebben igazuk is volt), én leszek a frontember. Nem is akartam velük vitatkozni, egyből érdekelni kezdett a dolog. Feldolgozásokat játszottunk, hetente egy-két próbával a középiskola színpadán, mely az ebédlőben helyezkedett el. A tanárok rendesek voltak, tárolhattuk a hangszereket, ládákat, mindent a helyszínhez közel és fel is szerelkezhettünk minden alkalommal – volt is hangerő rendesen! Lehet, ők is tudták, valamivel le kell vezetni a fiataloknak a feszültséget, ha már műszaki technikum révén, szinten csak fiúk voltak az iskolában, el kellett foglalni magukat, mert ekkor azért már tomboltak a hormonok. Játszottunk mindent, a Nirvanától át a Sepulturáig, nagyjából próbánként 8-10 kollégista metalos néző előtt, akik szerint jók voltunk, bár lehet, hogy csak unatkoztak és akarták, hogy máskor is játsszunk.
Ha ettől az epizódtól eltekintünk, igazi hangszert (egy gitárt) komolyabban, tanulás céljából harminckilenc éves koromban fogtam a kezembe, most már lassan nyolc éve van ennek és nem bántam meg. A zene fontos része lett az életemnek, aminek nagyon örülök utólag is.
Ha jól tudom, akkor blogolsz vagy blogoltál is korábban. Milyen témákról írsz/írtál?
Hát, volt blogolás is, zömében sci-fi filmeket elemeztem, írtam róluk kritikát, de inkább a prózaírás, amivel több mint egy évtizedig foglalkoztam. Írtam sci-fit, történelmi témákban mélyültem el, de hétköznapi történetekkel is feldolgoztam. A maga nemében nem kerültek el a kisebb sikerek sem, lettem helyezett és különdíjas novellapályázatokon, és jelentem meg antológiákban, magazinokban számtalan alkalommal. A legbüszkébb talán arra vagyok ebből a korszakból, hogy szerepelhettem az „Ifjú történelmi regényírók” sorozat egyik antológiájában, ami a Hunyadi család történeteit foglalta össze, és amit a nagyon sikeres történelmi regényíró ismerősöm, Bíró Szabolcs (Non Nobis Domine) még kiadóként jegyzett. De ezen pályázat kapcsán találkoztam élőben az egyik leghíresebb kortárs történelmi regényíróval, Bán Mórral Dunaszerdahelyen, aki a most talán már a tizenharmadik Hunyadi kötetnél tart, és jövő év elején mutatják be a könyvéből készült nagyszabású sorozatot (Rise Of The Raven). De személyesen Nemere Istvántól is vehettem át novella pályázat különdíjat, és volt lehetőségem több alkalommal személyesen beszélgetni a szintén kortárs Fonyódi Tiborral is (Harrison Fawcett – Katedrális sorozat).
A zenekaraidban pontosan ebből kifolyólag, gondolom, nem okoz túl nagy kihívást a szövegírás.
Az első időszakban, még tizenévesen, néhány szöveget írtam ugyan, de amikor nagyjából tizenöt évvel az első szárnybontogatás után az unokaöcsém meghívott egy formálódó zenekarba (ami kb. egy év után szét is ment, szinte csak próbáltunk együtt régi számokat, semmi több nem történt), ott nem volt erre lehetőségem, mert már meg voltak írva a szövegek. Így először a Faded Remembrance időszakának kezdetén, kb. 2020-ban kezdtem szövegeket írni, de tényleg segített, hogy írtam már előtte, habár a líra műfaja teljesen más, mint a prózáé, de hamar ráéreztem, mit is szeretnék látni a szövegekben, hogy szeretnék oda eljutni. A dalszövegekben ugyanaz motivál, mint anno a prózaírásban, ne magyarázzak meg mindent, a hallgató (vagy olvasó) alakítsa ki a saját véleményét, gondolja végig a felvetést, egészítse ki, ami nincsen leírva, mégis át tudja érezni, mi zajlott le az íróban, miközben született a mű. A szövegeket mindig angolul írom meg, magyarra csak később fordítom őket, hogy azok is megértsék, akik nem beszélik a nyelvet. Egyszerűbb is ez nekem, lehet, túl bonyolult a magyar nyelv (haha)!
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy zenekart kellene alapítani és miért döntöttél úgy, hogy egymagad csinálod az egészet?
Az előbb említett vakvágány után már nem gondolkodtam zenekarban. A munkám és a családom mellett úgy éreztem, ezt lehetetlen teljes intenzitással csinálni, mert valami sérülni fog. És ahogy ismerem magam, eléggé kitartó vagyok és állhatatos, viszont annál már a koromnál fogva is bölcsebb vagyok, hogy beleugorjak a szakadékba. Amivel viszont a kitartás mellett még megáldott a sors, hogy gyorsan tanulok és kreatív is vagyok, ez kijött már az írásnál is, de a zenében tudtam kiteljesedni – persze, mindezt csak utólag látja az ember. Úgyhogy jött Faded Remembrance, melynek segítségével megismerkedtem a gitárral és basszusgitárral, az ütemek, tempók világával, később a szintetizátorral, majd a hangmérnöki munkával. Úgy gondoltam, képes vagyok mindent megtanulni, ahogy eddig is az éltemben (anno gépírni is nagyjából két hónap alatt tanultam meg – és milyen hasznos is ez a képesség, ha valaki bő válaszokat ad a feltett kérdésekre!). Legfeljebb tovább tart eljutni a kívánt szintre, de nem sietek sehová. Vagyis már nem, az első albumokig azért volt bennem egy bizonyítási vágy főleg magam felé, de ezt végül megkaptam. Ami pedig most jön, finomítás, fejlesztés, tanulni tovább, nem beszűkülni, de olyan zenét írni, ami első sorban nekem tetszik, mindenkinek amúgy sem lehet megfelelni, a zene, mint a próza szubjektív műfaj, ezt el kell fogadni és eszerint örülni vagy búslakodni, ha dicsérik vagy bírálják az embert.
Összefoglalva annyit tudok mondani, hogy amikor megtettem az első lépéseket a hangszeres tanulás terén, mindig kijelöltem egy magasabb célt, ami motivált, hogy ne hagyjam abba – amikor pedig a viszonylagos pozitív visszajelzések is jöttek, egyre könnyebb volt tovább folytatni. Ma is megvannak a saját céljaim és kialakult egy kisebb kör, akik segítenek egymásnak a környezetemben. Ráírunk egymásra, elküldünk anyagokat hallgatni visszajelzés gyanánt, like-olunk, megosztunk stb. Márkó Zoltán (Anxiety Collapse, Urachel, és vagy ezer egyéb zenekarban a régmúltban), Balázs Tóth (Casketgarden, BalashToth), Sági János (I Bleed Lava). Lehet, hogy ez nem egy zenekar, de én örülök, hogy ezekkel a nagyszerű zenészekkel, dalszerzőkkel napi kapcsolatban állok, kis közösség ez, de sokat számít nekem.
Hiányzik azért, hogy egy többtagú banda részeként csak egyetlen feladatra koncentrálj vagy pontosan abban látod a kihívást, hogy így mindent te irányítasz és nem kell kompromisszumokat kötnöd?
A feleségem azt szokta mondani: „Nem sok ez egy kicsit neked, hogy megy a tévé, szól a zene, közben a laptopon is dolgozol valamit?” Hát, nem, én ilyen vagyok, amíg élek, nem állok le (haha). Ez azért áldás és átok is egyben, de ilyenre gyúrt a Jóisten, ebből hozom ki, amit lehet. Így marad a multifunkcionalitás. Ahogy a Wackond-cikkben felvezetésként elhangzik – vannak hátrányai ennek a létnek, mert azért biztosan behatárol, de nincsenek kompromisszumok. Ki mit választ? Én ezt – a magányos farkast.
Két zenekart is üzemeltetsz, az egyik ugye az Embertears, a másik pedig a Faded Remembrance. Melyik volt előbb és miért döntöttél úgy, hogy két bandát viszel egyszerre?
A Faded Remembrance 2020-ban jött létre, doom/death/gothic az örök szerelem, viszont a rétegzenének is a rétegzenéje, nagy népszerűséget ne várjon az ember tőle (ebben a rétegzene-rétegzene témában talán kivétel a black metal, melyet én úgy vettem észre, a legnagyobb underground rajongótábor és szervezettség vesz körül – underground kiadók kb. egyharmada black metal, amivel találkoztam). Viszont a doom metal nagyon kreatív műfaj is egyben, a korlátai tágak: lehet dallamos, vad, vegyítve death, black, heavy stb. hatásokkal, megfűszerezve szintetizátorral, de akár vonósokkal, vagy rézfúvósokkal is (köszi az ötletért Sear Bliss!), lehet tiszta ének, hörgés, károgás, és ezek kombinációi. És ez az elegy, ha jól vegyítik, adhat pozitív töltetet a zenének, valami pluszt, amely megkülönböztet a többi hasonlótól. Talán ez volt a legjobb kritika a Faded Remembrance számára, amit több helyről is kaptam már a második albumtól kezdődően – hogy érződnek az általam felsorolt zenei hatások, inspirációk, de mégis egyedi a zene. Ezt akartam.
Amikor a The Metal Observer 2023 szeptemberében a hónap albumai közé választotta a "Delusion of Silence"-t nekem is tátva maradt a szám, egyrészt a hangzás koránt sem volt még tökéletes (most sem az), másrészt olyan albumok kapták meg ezt a címet előtte, mint mondjuk abban az évben augusztusban a Cattle Decapitation és az Overkill, valamint ugyanabban a hónapban a Tesseract, Kerrigan és pl. a Soen (nekem anno akkor éppen százhuszonhét Facebook követőm volt – haha! – most ötszáz, amivel világcsúcsot nem döntök persze most sem). Viszont sajnos még így is nagyon nehéz eljutni az emberekhez, amíg valakitől nem hallják, hogy valami jó, addig nem nagyon próbálkoznak az ismeretlennel, de ez van, el kell fogadni ezt és a cél mindig az kell maradjon, hogy zenét készít az ember, aztán vagy hallgatja valaki, vagy nem.
Azt szintén nagy dolognak tartom, hogy a harmadik albumot, mely "Dying Age" néven December 6-án jelenik majd meg egy kisebb francia kiadó, a Bitume Prods felkarolta, és CD-n és digitálisan megjelenteti. Nagy siker ez számomra, mondhatni, a megkoronázása az eddigi közel nyolc évnek!
Az Embertears azért jött létre 2021-ben, mert rengeteg ötletem volt, amely nem fért bele a Faded Rememrance-be még a korlátok tágabb volta miatt sem, és arra jutottam, hogy kell egy talán zeneileg kevésbé kreatív, de gyorsan, technikásabb, és mégis összetett irány, amit meg is találtam. Az Embertearst sokkal nehezebb egyedibbé tenni, már csak a zenei korlátok miatt is, összehasonlítva a Faded Remembrance-szel, viszont az őserő szintén benne van, és itt a fő vonal a konceptalbumok készítése, mely egyértelműen a Mastodon "Leviathan" albuma óta dolgozott bennem – arra gondoltam, mekkora ötlet, hogy kidolgozunk a szövegben egy teljes témát! Persze nem volt ez világújítás Mastodontól sem, voltak már erre példák régebben, de a Moby Dick-sztori nagyon megfogott, hisz olvastam Herman Melville regényét fiatalkoromban, mestermű. Aztán az első témakeresésem okán jött a Biblia, azon belül is az Özönvíz történet, és szinte két hónap alatt megszületett a zene és a szöveg a "The Flood" albumhoz. Aztán pedig jött a kevésbé ismert Jelenések Könyve, ami nagyon súlyos és komoly téma, még elolvasni és értelmezni is, nem hogy szöveget írni belőle!
Most már úgy vagyok, megtaláltam a két irányt, és többet egyelőre nem fogok nyitni, nem csak amiatt, mert ez is épp elég időt emészt fel, de ezzel tudtam kiteljesedni, és azért a határokat is meg kell húzni valahol.
Milyen témákat boncolgatnak a dalszövegeid?
A Faded Remembrane a lélek mélyebb bugyrai felé hajlik. Mindenkinek vannak érzései, gyerekkori vagy felnőttkori traumái, a világról alkotott elképzelései, melyek inkább filozofikusak, mintsem kézzel foghatóak, így ez a világ misztikus, befelé forduló, nehezen emészthető, súlyosabb. Rá kell szánni az időt, mind a zenére, mind a szövegekre, többen írták már, hogy háttérzenének nem lesz jó, figyelni kell rá. Ez jó, mert ez a célja.
Az Embertears-szövegeket sem mondanám könnyedebbnek, már csak a témák miatt sem, hisz az első három opusz a Bibliából merít, annak is azokból a részeiből, amelyek nem feltétlenül az emberiség dicsőségét zengi, jóval inkább a szenvedésről, pusztításról, annak elviseléséről szól. Az a célom, hogy úgy tudjam interpretálni a gondolatokat, hogy a hallgató is el tudjon gondolkodni ezeken a történteket, főleg úgy, hogy a szövegek nem csupán leírások, de a Fadedhez hasonlóan érzések, gondolatok hatják át, melyek talán szintén elgondolkodtatják a hallgatót. Sajnos ilyen világot élünk most is, én úgy érzem, nem véletlenül írták le nekünk anno ezeket a gondolatokat, és még úgy is mondom ezt, hogy nem vagyok vallásos ember, habár erős hittel rendelkezem.
Mindkét csapatod új albuma mostanában jelent vagy jelenik meg. Milyen visszajelzéseket kapsz?
Ahogy említettem, a zene, mint minden művészet szubjektív műfaj, valaki a zene tökéletes megszólalását keresi, valaki a mondanivalót, valaki mindezek összességét, valaki pedig csak szeretne kikapcsolódni és tetszik neki a zene, emiatt is kezelem mind a pozitív, mind a negatív kritikát a helyén, még úgy is, hogy én is keresem az utat, hogy minden nap jobb legyek, jobb zenész, jobb hangmérnök, jobb énekes. Most elégedett vagyok azzal ahogy állok, és látom, hová szeretnék eljutni, jó az útirány. Persze a kérdést sem akarom megkerülni, zömében pozitív kritikákat kapok, és néhány olyan visszajelzést, amiből tanulni lehet. Mindenkinek megköszönöm, aki az évek során biztatott, vagy építő kritikával élt a műveimmel kapcsolatban. Mindannyian hozzátettek ahhoz, aki most vagyok.
A promóciót is te magad intézed?
Részben igen. Az Embertears még nem ugrotta át azt a lépcsőt, mint a Faded, ott azért már a kiadó is megkezdte a promóciót. Persze, én sem vagyok rest, hogy minden lehetőséget megkeressek, és kis túlzással a világ összes webzinjét, magazinját, YouTube-csatornáját megkeressem, hátha érdekli őket a zeném, vagy kis szerencsével elolvassák a levelem, és belehallgatnak (anno hozzátok is így jutottam el, és köszönöm, hogy írtatok az albumról, sokat segít, hogy minél több emberhez eljussak).
A Bitume Prods kiadót is így találtam meg. Belehallgattak, megtetszett nekik, épp volt hely beférni a kiadásba. Több olyan kiadóval beszéltem az évek során, akiknek tetszett, amit csináltam, vissza is jeleztek (volt, aki fél oldalt is írt, mit gondol a zenémről, ami azért nagyon ritka, mert általában nincs idejük válaszolni, főleg, ha nem jelentetnek meg), de egyszerűen egy-két évre előre annyira be voltak telve, hogy lehetetlen volt betuszakolni a megjelenést. Volt olyan kiadó, aki azt mondta, maradjunk mindenképpen kapcsolatban a jövőben, hátha lesz lehetőség később – és hozzáteszem, nem is annyira kis kiadóról van szó. Csak gondoljon bele mindenki, egy kisebb kiadóhoz is naponta akár százasával is érkeznek a megkeresések, a nagyobbakhoz még ennél is több, ezzel a mezőnnyel kell versenyezni, és nem elég, ha jó vagy, az csak a belépő az első lépcsőfokra. Főleg ismeretlen kezdő zenekaroknak, egyszemélyes formációknak nehéz a dolguk, hisz ki invesztál beléjük, ha nem biztos, hogy megtérül? Viszont mégis van egy jó hírem minden feltörekvő sorstársamnak – mindig van lehetőség, nem szabad feladni, itt a jó példa.
Jövőbeli terveid?
Zenélni, ameddig lehet, albumokat készíteni, jó szövegeket írni, énekelni, borítót tervezni; hab a tortán, ha valaki meg is jelenteti, de abbahagyni soha sem fogom. A Faded Remembrance tarsolyában közel harminc komoly ötlet lapul rögzítve és kidolgozásra várva, az Embertears oldalán legalább ugyanannyi! Mert mindent meg lehet tanulni, de a kreativitás és a fejlődni vágyás az igazi kincs, én így gondolom. Köszönöm az interjút, köszönöm, hogy elolvastad!
