Tizedik nagylemezét jelentette meg a napokban az egyesült államokbeli technikás death metal brigád, a Karl Sanders énekes-gitáros vezette Nile. A banda minőségi és egyben elképesztő technikai tudással elővezetett halálmetalja '93 óta dübörög és cseszi szét a dobhártyánkat, de el tudjuk viselni: egy átmeneti halláskárosodás simán belefér, ha azt a Nile okozza.

A banda előző, 2019-es albumáról még a Rozsdagyár hasábjain írtam, és ha jól emlékszem, tíz ponttal jutalmaztam az anyagot. Így utólag az a meglátásom, hogy talán egy kissé túlértékeltem, de ez maximum egy-két pontlevonást jelent. A magyarázat pedig az, hogy túlságosan tömény volt, olykor unalomba fulladtak a céltalan brutalizálások. Ellenben olyan zeneiség is jellemezte, hogy a hiányosságok felett simán átsiklottam.

De jobban belemászva a Nile munkásságába, tulajdonképpen a fentebb megfogalmazott gondolataimat szinte mindegyik lemezükre rá lehet húzni, ugyanis a tömény, dallamtalan brutalitás a kezdetektől velük van, bizonyos részek pedig mintha vissza-visszatérnének egy-egy új albumon. Mentségükre szóljon, hogy mindezeket ellensúlyozzák az elképesztő gyorsasággal és kiműveltséggel feljátszott gitárszólók, az embert próbáló dobmunka ésatöbbi..

Na de térjünk rá a legújabb nagylemezük kielemzésére, mely a Napalm Records gondozásában jelent meg augusztus 23-án "The Underworld Awaits Us All" címmel. Ahogy azt a bandától már megszokhattuk, a játékidő most is közel egy órát tesz ki és elképesztően tömény muzsikát tartalmaz. A Stelae Of Vultures nyitja a sort: a dal egy "könnyedebb" felvezetés után az embertelen brutalizálás mezejére lép, de azért vannak kapaszkodók, például a belassulás, egy kiváló gitárszóló és a dallamok tekintetében.

A következő szám címének ismertetésétől inkább megkímélném az olvasót, ugyanis olyan hosszú, mintha egy kissé spórolósabb énekkel felszerelt dal teljes szövegét foglalná magában. Szóval legyen csak simán Chapter. Eleinte itt is a szélsőségesség kimaxolása dominál, de azért vannak csemegék, egy-két olyan téma, melyekre könnyebb rácsatlakozni, mondhatni, hallójárat-kompatibilisek.

A To Strike With Secret Fang még jobban erősíti az előbbi dalnál megfogalmazott gondolataimat, a senkit és semmit sem kímélő dobmunka mellé egész fogós témákat csaptak, viszont a nóta mindössze kétperces. Sebaj, legalább elejétől a végéig tökéletes. A Naqada II Enter With Secrter Fang sem éppen a szürkeség homályában fogant, prezentálja ezt például a jól kiművelt, pofás gitárszóló és a dal második felében felhangzó kórus alatti feszes tempó. 

Tökéletes átvezetőként szolgál a keleties dallamvilággal átszőtt akusztikus szösszenet, a The Pentagrammathion Of Nephren-Ka, amelyre ennyi töménység után szinte már szomjazik a hallgató. Nem is tudom, mit emeljek még ki, ugyanis az összes dalt nem áll szándékomban kivesézni. Több okból is: egyrészt az anyag hossza és sűrűsége miatt, másrészt azért, mert sok helyen ismétlődőnek tűnő motívumok hangzanak el. Mondjuk a True Gods Of The Desert még említésre méltó, mert a belassult tempója és az emészthetősége miatt jócskán kilóg a többi szerzemény közül (nem rossz értelemben).

A lényeg, hogy a Nile szálfaegyenesen halad tovább azon az úton, melyre anno rálépett: kissé kiszámíthatóak, néhol unalmasak, olykor céltalan a zenéjük, de a technikai tudásuk vitathatatlan, és persze jobbnál jobb témák színesítik a nótáikat. Nem éppen dalcentrikus az, amit művelnek, az összhatás azonban egész korrekt. Soha rosszabbat!

8,5/10