A rock- és a metalzene ma ott tart, hogy ha belepusztul sem tud már újat mutatni. Van vagy ezer leágazása, keveredik minden mindennel, teljesen felesleges elvárni bárkitől is, hogy valami forradalmi dologgal álljon elő. Itt már csak a dalszerzői véna játszik, na meg az olajozottan működő hangszeres játék.

Két évvel ezelőtt felfigyeltem egy dél-karolinai sludge metal bandára, akiket úgy hívnak, hogy Witchpit. A 2022-es debütalbumuk egész jóra sikerült, melyből jókora Crowbar-hatások rajzolódtak ki. Idén november 8-án pedig megérkezett a második nagylemez a Heavy Psych Sounds gondozásában, a "Forever Spoken".

Elindítottam a HPS YouTube-csatornájára a megjelenés előtti napon feltöltött teljes nagylemezt és akkora meglepetés ért, amire még a debüt ismeretében sem igazán számítottam. Fentebb említettem, hogy a srácokra hatott a Crowbar muzsikája, az új anyagról azonban még azt is elhinném, hogy Kirk Windsteinék írták és játszották fel.

A harmincöt perces korong minden egyes másodpercét a Windstein-féle karizmatikus zenei megoldások töltik ki. Denny Stone énekes nemcsak Kirk apó bömbölését utánozza elsőosztályúan, hanem még a dallamosan artikulált énekhangját is egy az egyben adja. Nem mondom, hogy elsőre mindezt nem tartottam vagy éreztem furcsának, de ha meghallgatod a teljes nagylemezt, sőt elég, ha csak az első három számot, akkor köddé válik minden vádaskodás.

Hogy miért? Hát mert olyan dalokat írtak az amcsi metalarcok, hogy azokat még Kirk apó is megirigyelné. Most komolyan, az album olyan, mint a legjobb Crowbar-albumokból kinyert esszenciális kivonat. A hét dal mindegyike professzionálisan megkomponált kerek egész, világbajnok riffekkel, szívbemarkoló, felejthetetlen melódiákkal, vastag, bivaly hangzással.

A címadó nyitótétel még nem fedi fel teljes mértékben az album nagyszerűségét, ez amolyan bemelegítő körként fűti fel a hangulatot. Majd megérkezik a Through Eyes Of Apathy és elszabadul a pokol (vagy inkább a feszítővas...). Ilyen riffeket Kirk mellett még Tony Iommi tud írni és punktum.

Vagy ott van a Panacea: a fő riff és a köréje fonódó keserédes gitármelódia a szívünk mélyére hatol, és hosszú időre be is költözik oda. A New Age Fallacy embertelen súlya maga alá temet, a Becoming I riffjének nagyszerűsége pedig a Pantera (majdnem)azonos című daláéval verseng. A végén a Silver Turns To Rust viszi be a kegyelemdöfést, melyben ismételten olyan gitártémák és -melódiák sorjáznak, hogy azt egész egyszerűen nem lehet szavakba önteni.

A Witchpit kiadta az év lemezét: a "Forever Spoken" a sludge mezőny egyik legkomolyabb alkotása, ilyen kaliberű albumok tízévente egyszer látnak napvilágot. Srácok, köszönöm!

10/10