Amikor megláttam, hogy az 1984-ben elstartolt egyesült államokbeli heavy/thrash metal formáció, a Deceased új albumot adott ki, akkor az emlékeimben szorgosan kutatva próbáltam keresni valamit, amit esetleg hozzájuk tudok kapcsolni, de nem jutott semmi az eszembe. Ismerős volt a zenekar logója, de ennyi.

Mivel viszonyítási alapom nincs, így tiszta lappal indítanak nálam a virginiai thrasherek. Mint már fentebb említettem, a Deceased negyven éve a pályán van, a jelen kritika tárgya, a "Children Of The Morgue" pedig a tizenegyedik nagylemezük. A csapat motorja Kingsley Fowley, aki jelenleg az énekesi poszton állomásozik, de korábban dobolt, illetve basszusgitározott is a zenekarban. Ő az egyetlen alapító tag, aki még tartja a frontot.

Fowley után a második legrégebb óta a bandában zenélő tag Les Snyder basszeros (1988-), őt Mike Smith követi gitáron (1990-), majd szintén gitáron Shane Fuegel (2006-), és Amos Rifkin dobos (2019-) zárja a sort. Szóval ők négyen rögzítették a "Children Of The Morgue" című albumot, mely a Hells Headbangers Records gondozásában látta meg a napvilágot augusztus 30-án.

Kezdetben a csapat valamivel extrémebb zenét játszott, mint manapság, majd a death metalos elemek szinte teljesen eltűntek, jelenleg heavy/thrash üzemmódban működnek, a dalszövegek tematikája azonban mit sem változott: a horrorsztorik teszik ki most is a banda repertoárját.

A lassú, doomos Destination: Morgue vezeti fel az albumot, mely inkább egyfajta intróként szolgál, mintsem teljes értékű dal. Ezt a címadó nóta veretes tempóban fogant thrashes lüktetése követi, mely amellett, hogy egészen fogós témákkal operál, valamiért nem ragaszkodik a három és négy perc közötti játékidőhöz, hanem közel nyolc percig ontja magából a horrorfémet.

A misztikus, doomosan riffelő Turn To Wither pedig csak egy átvezető tétel, amelyből a Terrornaut bontakozik ki: a misztérium ködfoltos homályából kitekintő szerzemény hasonló cipőben lépked, mint a címadó. A heavy és a thrash metal keverékeként funkcionáló darab kiváló olvasztótégely, a vad, thrashes elemek hézagmentesen illeszkednek a dallamos heavy metal témák közé.

Ugyanezt bemásolhatnám a klasszikus heavy metal ízekkel fűszerezett thrashes zúzda, a The Reaper Is Nesting című dal ismertetéséhez is. A The Grave Digger pedig már súrolja a kilenc perc játékidőt: két mederben folyik a fém, az egyikben lassan, mindenbe lyukat égetően csordogál, a másikban gyorsan átfolyik, de abban sincs köszönet.

Van még további öt dal, melyek egyike sem lóg ki a sorból. A Deceased tizenegyedik soralbuma nem több, nem kevesebb, mint egy olyan horrorsztori, amely nem elriaszt, hanem úgy riogat, hogy az kimondottan jólesik. Nem alapmű, vannak hiányosságai, de simán hallgatható. Mi kell még?

8/10